sokkéz-probléma
Angol megfelelő: problem of many hands
A sokkéz-probléma azt írja le, hogy ha egy döntéshez vagy termékhez sokan járulnak hozzá, sokféleképpen, akkor a kárért nehéz bárkit felelőssé tenni: a felelősség szétoszlik, a végén senki nem felel. A fogalmat Dennis F. Thompson vezette be a közigazgatásra, Helen Nissenbaum vitte át a számítástechnikára.
Thompson 1980-ban írta le, a modern állam hivatalnokairól: mivel sok különböző tisztviselő sokféle módon járul hozzá a döntésekhez, egyiküknek sem könnyű erkölcsi felelősséget tulajdonítani. A szokásos válaszokat, a hierarchikus meg a kollektív felelősség fogalmára épülőket, torzításnak tartotta, helyettük a személyes felelősséget javasolta, okozati plusz akarati mércével.
Nissenbaum 1996-ban a számítógépes társadalom elszámoltathatóságának négy akadályát nevezte meg, ebből az első a sokkéz-probléma (a további három: a programhiba mint kifogás, a számítógép hibáztatása, plusz a felelősség nélküli szoftvertulajdon). Szerinte a számítástechnika különösen ki van téve a problémának: a szoftvert intézmények gyártják, modulokból rakják össze, minden modul mögött csapat áll, régi és idegen kód is bekerül, így sokszor nincs egyetlen ember sem, aki átlátná az egészet.
Példája a Therac–25 sugárterápiás gép, amely 1985–1987 között hat ismert esetben adott súlyos túladagolást, három beteg meghalt. Nissenbaum tanulsága: a sok kéz miatt két évig pattogott a probléma klinikák, gyártó meg hatóságok között, mielőtt valaki határozottan lépett volna. A kulcsmondata: attól, hogy a felelősség elhomályosul, még nem igaz, hogy senki nem felel.
Az ágensrendszerekre Tölgyes András László terjesztette ki a gondolatot a 2026-os OpenAI–Hugging Face-ügy kapcsán: a felelősség már nemcsak a fejlesztők, hanem a rendszeren belüli ágensek között is szétoszlik, tehát minden csomópont hivatkozhat arra, hogy csak utasítást hajtott végre. Ez a kiterjesztés közvetett forrásból származik, a tanulmány értelmezése. Ez a szócikk a 2026. szeptember 19-i állapotot írja le.
Példa: Egy húszfős magyar webáruházban a hírlevélajánlót egy ügynökség állította be, a termékadatot a beszerző tölti fel, a szöveget egy AI-ágens írja, a küldést a marketinges hagyja jóvá. Egy hétfőn tízezer vásárló kap levelet egy lejárt, ötven százalékos kuponnal, amit a pénztár mégis elfogad. Az ügynökség szerint a beállítás jó volt, a beszerző szerint az adat jó volt, az ágens azt írta, amit kapott, a marketinges pedig azt hagyta jóvá, amit látott. Mindenki igazat mond, a veszteség mégis ott van. A teendő Nissenbaum nyomán egyszerű, csak nem kényelmes: minden automatizált folyamatnak legyen egy megnevezett gazdája, aki a hibáért felel, akkor is, ha nem ő nyomta meg a gombot.
Forrás: Elsődleges források. Dennis F. Thompson: „Moral Responsibility of Public Officials: The Problem of Many Hands", American Political Science Review, 74. évf. 4. sz., 905-916. o., 1980. december (DOI 10.2307/1954312), az absztrakt alapján. Helen Nissenbaum: „Accountability in a Computerized Society", Science and Engineering Ethics, 2. évf. 1. sz., 25-42. o., 1996. március (DOI 10.1007/BF02639315), a teljes szöveg alapján. Közvetett forrás: Tölgyes András László: „Ki engedte el a pórázt?" (2026-09-12). A példa a szótár saját alkalmazása.
Rokon fogalmak: morális gyűrődési zóna, rogue AI, human-in-the-loop, METR, STRICT_CAUSAL-hipotézis, ágens